🌪️NS’s Sang Real🌪️

✨🪞🕸️🪞✨

Itt vagyok 2025-ben, majdnem száz évvel a második világháború után. Azt hittük, hogy tanulunk és fejlődünk, egy jobb irányt veszünk. Ahogy szoktam mondani: „Mindig nagyon meglep, hogy az emberiség mennyire naiv képes maradni ennyi Sztálin és Hitler után.”

Nem akarunk tudomást venni a gonoszság fejlődőképes jelleméről. Szinte el akarjuk tusolni. Most már látom, itt szó sincs naivitásról. Valójában az igazság az, hogy átitatta a szívünket – szeretjük a gonoszt.

Úgy hiszem, hogy a pszichopatizmus kora már az I. és a II. világháborúval lecsengett. Amikor országok és a fél világ fejet hajtottak az előtt, hogy emberek milliói legyenek kiirtva hovatartozásuk, képességeik vagy épp kinézetük alapján. Csak azért, mert Hitler vezetésével az akkori náci Németország papírra vetett, amit papírra vetett – és mint tudjuk, a németnek minden szent, ami írásba tétetik.

Erre itt vagyok ma, és száz évvel tova. Igen kifordult meggyőződésünkben el akarjuk hinni, hogy lehet egy szebb világot építeni erre a mocsokra. Ám a világháború tökéletes példa számomra, és azt hiszem, hogy többel nem is kell érvelnem ez ellen – csak annyit megemlítenem, hogy a náci vezetők lényeges tagjait más nyugati országok befogadták, és a lágerekben végzett kutatásaikat mélyen elismerték és tisztelték. Ezek nagy részére épült a mai orvostudomány, a gyógyszeripar, a hadászat, illetve más sötét tudományok, amelyekről inkább tudni sem akarok.

Szóval kényszerülök nemcsak a „pszichopátia koráról” beszélni, hanem arról is, hogy a gonosz esztétikája és a bűn vonzereje miként vált a modern kultúra egyik központi motívumává.

„Nem ő ejtett rabul, hanem a világ, ami tapsolt neki.” 🍂🥀🍂

A pszichopatizmus kora

A huszadik század a pusztítás százada volt. A háborúk, a táborok és a rendszerek mind egyetlen logikát hordoztak: az ember feláldozható, ha a cél elég nagy. A pszichopátia ekkor még kollektív volt – nem egyének, hanem nemzetek veszítették el az empátiát.

De száz év telt el. A tömegmészárlásokból emlékhelyek lettek, a tömeglélekből tömegmédia. És valami lassan megfordult: ma már nem elítéljük a gonoszt, hanem nézzük, elemezzük, követjük, rajongunk érte. A sorozatgyilkosnak podcastja van, a bűn esztétikát kapott, a hidegség stílussá vált. Úgy érezzük, hogy valamit teljesítettünk, miközben néztünk egy horrorfilmet, és a félelmet, amennyire lehetett, elnyomtuk magunkban. Ha megkérdeznénk minden negyedik embert, azt mondaná:

– Szeretem a horrorfilmeket!

– Mit szeretsz benne??..

„Aki a gonoszt csodálja, az már csak emlékezik a jóságra.” 🍂🥀🍂

Ez a poszt–poszt-pszichopatizmus kora – amikor a ridegség nem szégyen, hanem önkifejezés; amikor a közöny hatalomnak tűnik; amikor az empátia túl soknak, a szenvedés pedig esztétikának számít. A posztmorális ember nem hisz a jóban és a rosszban, csak a történetben. Aki elég erős, hogy ne érezzen, az győztesnek látszik. Mindeközben sokunknak jobb dolga nincs, mint a nárcisztikus szóval vagdalózni, holott nem vesszük észre, hogy – mint a Nárcizmus kora, mint pedig a pszichopátia kora – már rég lecsengett. Egy teljesen új kor epicentrumában vagyunk, és oly vakok, de oly vakok…!

Pennywise, a bohóc, nem véletlenül vált ikonná. Ő nem ember, hanem az emberiség álma önmagáról, amikor már semmit sem mer szeretni. A félelemben táplálkozik, és a közönség tapsol neki, mert legalább valamit még érezhet: borzongást. 🤡🎈

A poszt-poszt pszichopatizmus korában a lélek nem meghal, hanem kiürül.

A szeretet helyét az érdeklődés veszi át, a bűntudat helyét az elemzés, a gonosz helyét a tartalom.

És amikor maga a bűnös mondja ki, hogy a világ beteg — akkor már nem a szörny rémít meg minket, hanem a tükör, amiben felismerjük: mi voltunk azok, akik nézni akartuk.

Mi voltunk azok. Erről tanúskodnak azon elítéltek, akik börtöncellákból vallják, hogy amit tettek, az nem volt helyes, és nem tudják elfogadni, hogy dícsőítve legyenek, vagy épp megfilmesítve. Arról nem is beszélve, hogy Ted Bundy-tól Jeffrey Dahmer-ig többen azt vallották, hogy betegesen gyilkos fantáziájukra nagy hatással voltak különböző filmek, illetve pornófilmek. Valójában milyen társadalmi hatást is okozunk az ilyen kontentgyártással?

„A szerelem csak a tükör volt — és benne a gyilkos én voltam.” 🍂🥀🍂

„Az” (Pennywise) figurája = Pennywise mint archetípus

Pennywise (Stephen King It című művéből) nem pusztán pszichopata vagy szociopata, mert nem emberi pszichében gyökerezik — ő egy metafizikai entitás, aki a félelemben táplálkozik. Ezért a legpontosabb meghatározása pszichológiai értelemben nem a pszichopátia, hanem a démonikus archetípus.

A gyerek nem fél többé, hanem azonosul. A tini lányok szerelmesek a gyilkosokba, a közösség pedig rajong értük. Aki pedig kimondja, hogy ez beteg, az a gyűlölet céltáblája lesz. Ha kimondod, hogy a Halloween beteges, és ilyen ünnepet megülni horrorisztikus, amit nem szabadna kultiválni – ellenség leszel.

A mai kultúrában nem a szörny ijeszt meg minket — hanem az, aki kimondja, hogy szörnyet lát.

Aki ma meg meri nevezni a gonoszt, az lesz a gonosz maga.

Aki kimondja, hogy valami eltorzult, azt a közösség kiveti magából, mert a tükör nem hízelgő.

Nem a szörny félelmetes, hanem az, hogy már senki sem akarja látni, amikor ránk néz.

„Mert nem őt szerettem, hanem azt, amit bennem megölt.” 🍂🥀🍂

Jelenleg ott tartunk, hogy a börtönben raboskodó sorozatgyilkosok vannak tömegesen és megszállottan istenítve. Ez már nem a pszichopátia kora. Nem a nácizmus kora! Sokkalta előrébb tartunk már – jóval fejlettebbek vagyunk a gonoszságban. 

Pennywise ma már ugyanúgy ikon, mint Mickey Egér vagy Superman. A különbség csak annyi, hogy ő a félelem arca — és mégis, a gyerekek maszkot húznak, és nevetnek mögötte. Halloweenkor a szülők választanak: Mickey, Pennywise, Chucky vagy Jeffrey Dahmer. A gonosz játék lett, a borzalom szórakozás.

„A szeretet éhezésében már bárkit istennek látunk, aki nem fél.” 🍂🥀🍂

Ha a gonoszság valóban egy tudatosan fejlődő démonikus erő, akkor tudatlanabbak vagyunk, mint valaha. Így, ilyen tudatlanul, bujdosunk a karmai között, hogy biztonságra leljünk.

(Részlet a ⚜️Remekművem c. könyvemből)